"Most éppen szörnyű, hogy szeretlek,
az elme képeket őrjöng, a test
szakadozni rohanna ki magából:
szerelemben társam elhagyott, el is némult,
sok hónapnyi mindenről híven-beszéd után
ökölcsapás szemem közé és csend, csak a csend.
Ha te így pálfordulsz, világ szakad,
ezért szörnyű nékem, hogy szeretlek,
hiszen a szerelem nem olyan láz,
amelyet tablettákkal ki lehet űzni a testből,
nem festmény, hogy le lehessen venni a lélek faláról,
nem víz a csapból, hogy nyitni és zárni
lehessen, amikor kell, és amikor nem kell,
a szerelem, ami eddig véled megosztva
csoda volt, megváltás egymástól egymáshoz,
most zúzó, őrjöngő vadállat bennem,
megszelídíthetnéd egyetlen szóval,
kézmozdulattal, hiszen hallgatásod,
kezed visszavont simogatása vadította meg,
de elmarad az emberi szó és mozdulat;
a testcinkos pillantás végképp sehol,
én pedig így szeretlek, a szerelem így
eszi testem, szaggatja lelkem, nyughatatlanul,
és hagynom kell: nem hívtam, nem küldhetem el,
efféle erőm-hatalmam nincsen,
ha pusztul, csak úgy, hogy én pusztulok."(András Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése