Eltöltöttünk együtt egy csodás éjszakát…
felébredtünk reggel, és te indultál.
Menekültél – ki tudja már mi elől, és miért…
szinte futottál – el sem búcsúztál.
Cipelem magammal ennek az éjnek az emlékét…
nem feledve érintésed, csókod és a mosolyod…
az ölelésed, ahogy magadhoz húztál akkor éjjel.
Hiányzol! Hozd vissza azt az érzést… add vissza azt az éjszakát!
„Felkavartalak” – mondtad – ígérted: nem veszítelek el!
„Más vagy, mint a többi” – mégis elhagytál!
Nem voltam több neked egy futó kalandnál –
egy meggondolatlan, s talán meg is bánt éjszakánál.
Nem akartál bántani, tudom, mégis őrülten szenvedtem,
s néha szenvedek most is, mert itt élsz… belül, a szívemben!
Megnyugodtál, megváltoztál, van társad kit szeretsz …
Te életem része vagy, a múltam – s talán fel sem fogod még mindig
hogy mit tettél velem!
Néha, már csak néha jutsz eszembe – s hiányod átjár ilyenkor, szenvedek…
ne vess meg ezért, nem vok más, mint a többi, csupán csak…:
Őszintén szerettelek!
Visszavárlak magányos éjszakákon,
tisztán él bennem minden, amit tettél, mondtál…
a terveid/terveink, amiket mostmár valóra válthatnál!
Jöhetnél, s mondhatnád: „Ami volt, elmúlt – felejtsük el, ami fáj…
Mostmár itt vok és szeretlek! Mostmár vigyázok Rád!”
Mindez persze csak álom, s tudom sosem lesz való…
hogy már elkéstem vele, hiába mondanám:
Gyere 1 éjszakára – Maradj 1 Életen át!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése