Tanmesék

I.

Egy napon, egy fiatal megállt egy
nagyváros központjában, és
mondogatni
kezdte a járókelőknek, hogy neki van a
legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy
tömeg gyülekezett körülötte, és
mindenkiaz Ő csodálatos szívét bámulta.
Semmi hibája nem volt az Ő szívének: egy
karcolás, egy seb, egy repedés, … semmi.
Mindenki úgy találta, tényleg ez a
legcsodálatosabb szív, amit valaha is
látott. Az ifjú nagyon büszke volt az Ő
tökéletes szívére, és továbbra is
dicsérgette önmagát.

Egyszercsak a sokadalom közül egy Öreg
közeledett. Csendes hangú, mintha csak
önmagához beszélne:

„És mégis, az Ő szívének a tökéletessége
nem hasonlítható az Én szívem szépségéhez...”

Az összegyűlt tömeg kezdte az Öreget
figyelni, és az Ő szívét. Az ifjú is
kíváncsi lett: ki merészeli ezt tenni,
össze akarta hasonlítani a két szívet.

Egy erős szívet látott, melynek
dobbanásai messzire hallatszottak.
De tele volt sebekkel, helyenként a
hiányzó darabokat másokkal helyettesítették,
amelyek nem illettek oda tökéletesen,
helyenként meg nem is pótolták,
csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a
legszebb a szíve??? - suttogták az
elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre
vette az öreg szívét: a szemébe nézett,
és nevetve megszólalt:

„Azt hiszem, viccelsz, Öreg! Nézd az
Én szívemet! Ez tökéletes! A Te szíved
tele van hegekkel, sebekkel - csak könny
és fájdalom!”

„Igen...” - szólt az Öreg. „A Te szíved
tökéletes, de soha nem cserélném el
az Én szívemet a Te szíveddel. Látod...
minden seb a szívemen egy-egy
embert jelent, Valakit, akit megajándékoztam
a szeretetemmel. Kiszakítok egy
darabot a szívemből, és a mellettem élő
embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy
darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a
darabokat nem lehet milliméterrel mérni,
ilyen szabálytalan lesz, de ezeket
nagyon becsülöm, mert arra a
szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk
egymással. Néha csak Én ajándékoztam
darabokat a szívemből, semmit nem
kaptam cserébe, még egy darabkát sem a
szívükből. Ezek a nyílt sebek, az
üregek... Az, hogy szeresd a körülötted
élőket, mindig egy bizonyos
kockázatvállalást feltételez. Bár vérző
sebeket látsz, amelyek még fájnak,
mégis... azokra az emberekre
emlékeztetnek, akiket így is szeretek,
és talán egyszer visszatérnek, hogy az
üres helyeket megtöltsék a szívük
szeretetével. Érted most, kedves fiam,
mi az én szívemnek az igazi szépsége?”-
fejezte be az Öreg csendes hangon,
meleg mosollyal.
A Fiatal, könnyező arccal, bátortalanul
odalépett az Öreghez, kiszakított egy
darabot az Ő tökéletes szívéből és
reszkető kezekkel az Öreg felé
nyújtotta. Az Öreg elfogadta, és a
szívébe rejtette, majd ő is kiszakított
egy darabot az Ő csupa gyötrelem
szívéből, és a fiatalnak adta. Igaz,
hogy nem illett oda tökéletesen, de
így is szép volt. A Fiatal bámulta a szívét,
amelyre már nem lehetett azt mondani,
hogy tökéletes, de szebb volt mint
valaha! Mert a valaha tökéletes szíve
most az Öreg szívének a szeretetétől
dobogott. Egymásra mosolyogtak, és
együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni
az élet útjain.
"Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség.



II.

Volt egyszer egy madár: két tökéletes
szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes
tollakkal áldotta meg a Sors. Az olyan
állat, amely szabadon repülhet az égen,
boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat
egy Férfi és beleszeretett. Az
ámulattól tátott szájjal figyelte a
repülését, a szíve hevesebben vert, a
szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele,
és átszelték az egész égboltot, teljes
harmóniában. A Férfi csodálta,
tisztelte, rajongva szerette a
madarat.
De egy napon arra gondolt: mi lesz,
ha a madár egyszer majd távolabbi
hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja
ugyanezt érezni. És irigykedett,
irigyelte a madarat, amiért tud
repülni. És egyedül érezte magát.
Azt gondolta: "Csapdát állítok
neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el
tőlem."
A madár szintén szerelmes volt belé,
és másnap megjelent, ahogy szokott, de
beleesett a csapdába és fogoly lett.
A Férfi kalitkába zárta, és egész nap
nézte. Most már mindig vele volt
szenvedélyének tárgya, és
mutogathatta a barátainak, akik azt mondták:
"Neked aztán mindened megvan!" De
önmaga szép
lassan különös átalakuláson ment át:
most hogy teljesen övé volt a
madár, és nem kellett állandóan meghódítania,
kezdte elveszíteni a lelkesedését.
Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta
kifejezni létének értelmét és lassan
elfakult, elveszítette tollai ragyogását
és megcsúnyult. A Férfit már nem
érdekelte többé, s csak annyira törődött
vele, hogy enni adjon neki és tisztán
tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár. A
Férfit elfogta a bánat, és éjjel-nappal Rá
gondolt. De nem a kalitkába zárt
madárra emlékezett, hanem arra a napra,
amikor először meglátta Őt boldogan repülni
a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami
annak idején rabul ejtette a szívét, az
éppen a madár szabadsága volt,
szárnyainak dinamikus mozgása és
nem a külseje. A madár nélkül az ő élete is
elveszítette az értelmét és a Halál
hamarosan bekopogtatott hozzá.
"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.
"Hogy újra együtt repülhess a
madaraddal" - felelte a Halál.
"Ha hagytad volna, hogy mindig
elrepüljön és visszajöjjön hozzád,
csak még jobban szerethetted volna és
csodálhattad volna, most viszont még
ahhoz is Rám van szükséged, hogy
újra találkozhass Vele."


III.

"Volt egyszer egy fiú, akinek
rossz
jelleme volt. Az apja adott neki egy
zsákot tele szögekkel és azt mondta
neki, hogy minden alkalommal, ha
valakivel szemben elveszíti a
türelmét, verjen bele egy szöget a házuk
kerítésébe.
Az első nap 37 szöget vert a kerítésbe a
fiú. A következő hetekben megtanult
magán uralkodni, és a bevert szögek
száma egyre kevesebb lett.Úgy
találta, hogy egy szöget beverni sokkal
fáradságosabb, mint uralkodni
magán. Végre elérkezett az a nap is, amikor
egyszer sem veszítette el a türelmét.
Amikor a zsákból elfogytak a szögek, a
fiú odament az apjához és elmondta neki.
Az apja ekkor azt a feladatot adta neki,
hogy ezután mindig húzzon ki egy szöget
a kerítésből, ha sikerült magán uralkodnia.
Végül a fiú azzal is eldicsekedhetett
az apjának, hogy az összes szöget
kihúzta a kerítésből.
Az apa ekkor odavitte a kerítéshez a
fiát: "Fiam, jól viselkedtél, de
nézd meg, milyen most a kerítés: tele van
lyukakkal. Ez a kerítés már soha sem
lesz olyan, mint korábban. Hogyha
valakivel veszekszel és valami
gonoszat, rosszat mondasz neki, akkor
ugyanilyen sebet ejtesz rajta, mint ezek a lyukak
itt. Ha beleszúrsz egy kést az emberbe,
utána kihúzhatod, de a seb ott marad.
Bocsánatot kérhetsz tőle, megbánhatod,
amit tettél, de ha már megbántottad -
megsebesítetted. Jól jegyezd meg:
egy kimondott szó éppen olyan fájó sebet
ejt, mint egy éles tőr."