Tovalibbenő pillanatok…

Hűvös az éjszaka. Dideregve húzom magamra puha takarómat. Csalóka idő ez a nyárban.

Mikor hallok egy szót, mikor olvasom a leveleidet, amikor megmosolyogtatsz, vagy
mikor elsírom magam, mindig itt vagy velem, és itt vagy velem, mikor merengek kusza érzéseimen.
Ezek azok a pillanatok, amikor kínzóan mardos a hiányod.
Az érzéseket a távolság nagyon messzire sodorhatja. Sokszor Téged is ilyen távolinak érezlek. Ekkor összeszorul a szívem. Ez az érzés most is befészkelte magát a szívemben.
Mikor hiányzik a szemed: nem néz rám villanó fényével, csodálkozással, vagy bársonyos, melengető, cirógató szelíd mosollyal, esetleg szúrósan.
Hiányzik a kezed: finoman, érzékien simogató érintése.
Hiányzik a hangod: a kedves, megnyugtató hangod.
Hiányzik az ölelésed - nagyon hiányzik.
Ezek a pillanatok kúsznak lelkembe, szívembe - emlékezve az érzésekre.
Tovalibbenő pillanatok, de az érzések bennem maradnak, vannak. Ezen érzések, melyek fájóak. Mint egy lágy szellő érintett meg a boldogság, azután tovalibbent, hogy a néma fájdalmat hagyja maga után. Ez vagyok, - én vagyok!
Szeretnélek közelebb érezni, elérni, szemedbe nézni, - megölelni.
Szeretnélek hallani, szeretetemet adni Neked.
Most fázósan burkolózom takarómba - csak az érzés van velem.
A szívemben, a lelkemben.

Nagyon, - nagyon hiányzol!

(Édes szomorúfüzike)