Tudod, arra gondoltam,
sok képzelt sérülésből
valódit pakol lelkére az ember,
és talán a legsebesültebb az,
aki a legtöbb bántást adja,
aki adja, nem érzi,
ha neki is fájna, meggondolná,
a saját nyílvessző okozta seb
a nyilat kilövőnek enyhe karcolás,
a mély sebeket az ember mindig kapja,
soha sem okozza,
talán, ha átérezné, ha a küldőnek is fájna,
vagy ha kívülállóként
elfogulatlanul láthatná az általa okozott kárt,
kevesebbszer bocsátana meg,
és többször kérne bocsánatot,
de az ember úgy bocsát meg,
és úgy kér bocsánatot,
hogy belül semmi nem változik ,
csak a szavak játszanak szavakkal,
a sértésre homokot szór a sértett is,
az áldozat is,
legyen már béke a nap alatt,
de még messze van a szívtől a béke,
egyszerre sértett is,
meg kárt okozó is az ember,
saját térfélről nézve mindenki áldozat,
torzítva látni onnan az eseményeket,
hazug a megbocsátás,
a bocsánatkérés is felszíni takarítás,
csak a két ember között lévő
együtt érző szeretet látja jól,
nem elfelejt, nem megbocsát,
se nem eltakar, mert ő a Szeretet,
mindenhonnan egyforma távol,
és egyforma közel van,
középről figyeli az eseményeket,
ketté nem szakadhat,
inkább a bántást szelídíti meg,
és simogatásként küldi tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése