Nem szólsz hozzám, nem tudok én szólni, hisz elnémultak a szavaim.
Egyre nő köztünk a csend. A fájdalomra tudok gondolni. Felednélek, de nem tudlak. Beköltöztél mélyen a szívembe. Merülök, - a fájdalomba. Itt élek, ha élet ez, itt vagyok, de csak vagyok. Élni és túlélni kellene .. Túlélni ezt a szerelmet.
Már régen egy másik dimenzióban élek. Az éjszakáim sem vigaszok, hanem egyre jobban átvirrasztott „szükségek”. Már mással beszélgetsz, a kezed másnak írja a „kedvességeket”, másnak nyújtja a „tavaszát”, másik éggel, másnak mesélő csillagokkal, - másnak álmodott álmokkal, - másnak ébredő vigasztalással, - másnak eljövő sötétségben. Egyszer talán majd ez is elmúlik. De vajon eljön-e, - még nem késő. Nem nyílnak rám az ajtók, - nem riadok a telefoncsörgésedre, - nem hallhatom a hangodat, - és találkozunk-e , vagy egy utazás már végleges lesz. Talán így lenne jó!
( Szomorúfűz )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése