Istenem…

„Hogy egymás mellett élnünk nem lehet:

beletörődtem, hisz Te nem kívánod.

Elmorzsolódnak így napok, hetek,

s mint annyiszor már: fojtogat hiányod!

Fejemben érzem a felszökkenő vért,

én, dzsungelben tébolygó utazó,

amíg emberfaló

indák között kapkodok levegőért!

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?

Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,

hol mellig ér a kénszagú iszap,

sima cetháton csúszkálhat örökre.

Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet

lágy sír – idegen ágy, idegen öl –

a két karod elől,

melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít

valami drágát, mint betűk a fában,

mint hitetlenben fölsajog a hit…

A visszahúzódó tenger nyomában

kísértetfák alá, kígyószigetre

vonszolhatom mázsás árnyékomat,

Mert nincs magányosabb,

mint aki mellőled van számkivetve!”

(Kálnoky László: Búcsúztató c. vers – részlet)