Máraitól...

MIT TUDTAM MEG?...HÁT AZT, SZÍVEM, HOGY NINCS IGAZI.

EGY NAPON FELÉBREDTEM, FELÜLTEM AZ ÁGYBAN, ÉS MOSOLYOGTAM. MÁR NEM FÁJT SEMMI. ÉS EGYSZERRE ÉRTETTEM, HOGY NINCSEN IGAZI. SEM A FÖLDÖN, SEM AZ ÉGBEN. NINCS Ő SEHOL, AZ A BIZONYOS. CSAK EMBEREK VANNAK, S MINDEN EMBERBEN VAN EGY SZEMERNYI AZ IGAZIBÓL, S EGYIKBEN SINCS MEG AZ, AMIT A MÁSIKTÓL VÁRUNK, REMÉLÜNK. NINCS TELJES EMBER, ÉS NINCS AZ A BIZONYOS, AZ AZ EGYETLEN, AZ A CSODÁLATOS, BOLDOGÍTÓ ÉS EGYEDÜLVALÓ. CSAK EMBEREK VANNAK, S EGY EMBERBEN MINDEN BENNE VAN, SALAK ÉS SUGÁR, MINDEN...

Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket. Mintha azt mondanám, hogy valaki szavakkal és érvekkel reábeszélt egy darab dinamitot, ne robbanjon fel többé.

Váloztatnom kell, csodát kell tennem. Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőséget, látja azt, amihez eddig gyáva volt vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai.

Én nem tudok csak úgy élni, mint egy fa. Élni csak akkor lehet, ha van miért élni. Megismerkedtem vele, megszerettem, egyszerre volt értelme az életnek. Aztán minden olyan különösen alakult...

Nem tudhatsz mindent magadról. Talán csak nincs bátorságod ahhoz, hogy elviselj egy érzést. Szerényebbnek kell lenni, alázatosabbnak...

Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börötnbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarasz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem . . . s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökéletes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.

Vissza lehet hozni valakit, aki hűtlen.

Vissza lehet szerezni valakit, aki elment.

De aki igazán és véglegesen meg sem érkezett, soha...

Nem, ez lehetetlen.

Ha az ember szeret valakit,

mindig megdobog később a szíve,

mikor hall róla, vagy látja.

Tudniilik, az hiszem, minden elmúlik,

de a szeretet nem múlik el.

Az élet igazi, nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok.

Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, minha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: "Eddig kedves és ne tovább. Itt, a hetedik szobában, egyedül akarok maradni." A buta nők megpukkadnak ettől. Az okosak szomorúak, kíváncsiak lesznek, s aztán beletörődnek.

...................az összetört szíveket nem lehet többé eggyéragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették "szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívüekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.

„A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival…Ez az élet, de nem szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember mán nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni, teljesen, pusztulás árán is. Minden igai ölelés mögött a halál van, árnyival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. Ez az érzés céltalan. SZERETNI ANNYI, MINT EGÉSZEN MEGISMERNI AZ ÖRÖMÖT, S AZTÁN ELPUSZTULNI!”

"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát.

Bátorság, csaknem hősiesség.

A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól.

Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát.

Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle."

Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.

"Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben."

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.